Tintából szőtt Fabergé-tojás

Az előző előtti bejegyzésem mellé írom széljegyzetnek: egyre kevesebb az ilyen érzelmi megingásom. Ezt is inkább csak az váltotta ki, hogy megnéztem a Doctor Who-ból a Vincent van Gogh-os epizódot.

Persze azt még nem írhatom, hogy nem minden tudatalatti érzelmi háttér nélkül írok ilyeneket, de egy biztos elhatározásom segít kezelni az ilyen megingásaimat, és visszatérít arra az útra, amelyen haladnom kell.

Ez egy szexisen olvasó nő a XX. század elejéről

Átértelmeztem magamban mindent, s inkább nem, nem. Már én sem szeretném. Eszembe jutott, amikor alig találtam meg Újpesten a metrómegállót, amikor először szembesültem a feltörhetetlen "üvegburával", és az ezzel való állandó, és fárasztó küzdelmemet, ami közel hozzá sikerrel járt végül - így könyveltem ell. De nem minden volt leányálom, s ma Tokajban jártam, s alig-alig emlékszem a mostani nyárra, amikor kint voltunk Hegyalján, csak emlékfoszlányok jutnak eszembe, azok is inkább arról, ami vidámsággal töltött el.

Ebből a kedvenc epizódom az a költői éjszaka lett, amely a Nők, nők a tetőkön... :D című vers állandó ismételgetésével ért véget, az én részemről. Meg, hogy az utolsó napon, amikor végre volt egy teljes szabadnapom, és amikor ő akkor hazautazott, én pedig egyedül maradtam a napelemes légyszemekkel és Akunyin Fandorinjával akkor boldognak éreztem magam. Az orosz mániám maradt, végül Fandorin győzött, s megvallom a koncertekből is csak a Doors Tribute maradt meg, az is csak azért, mert nagy Doors rajongó vagyok.

Ellenben összekeverednek a fejemben emlékek, ezzel az évvel, és az elmúlt évvel kapcsolatban. És ami a legbizarrabb, hogy azon töprengek, de jó volt szerelmesen túrázni Sárospatakon, keresve a Tengerszemet, vagy stégelni a Tiszaparton, amikor Hey Joe szól, s elhalad a háttérben egy vonat, s hogy jó volt borozni a Fakapunál, és megmászni a Tokaj hegyet, és a Patkó bányát, felfedezni újra a tarcali bányatavat, megmártózni a Tiszában, és bobbal száguldani Sátoraljaújhelyen. Na és Bernstein Americája a zöld banklámpa alatt, a fürdetés, és a régi fotók nézegetése. Majd később a Rám-szakadék, és Esztergom és Párkány.

Ez jutott ma is eszembe. Pedig mindezek az emlékek nem kötnek Pepéhez. Ez számomra roppant különös. Főleg azért, mert most mindenki azt várná, nem tudom, mit várna. Nagyjából azt, hogy többet akarjak, alázkodjak, hogy ne menjek tovább a saját utamon, hogy ne engedjem el őt, és hogy a végtelenségig szenvedjek. Nincs hozzá kedvem.

Orlando és az orosz hercegnő az Orlando című filmből

De ez nem az én döntésem volt. Váratlanul ért, úgy bizony. S meg kell vallanom, túl sok voltam neki az állandó érzelembogyóimmal. Kiégettem az érzelem-chipjét, valahogy így történhetett. Pedig nem állt szándékomban. Valójában első pillanatban a levelei alapján roppant mély érzelmekkel bíró embernek gondoltam őt. Roppant romantikusnak, aki le tudna venni a lábáról bárkit, és aki olyan mélyen tud érezni, mint én. Ugyanúgy át akarja adni magát a szerelemnek, ahogy én, és képes adni és elfogadni. Hogy olyan az életben, mint a leveleiben, kitűnően megfogalmazott, lírai alkat, aki tele van szerepjátékokkal, s roppant szenvedélyes, és hogy szerelmes művészlélek. Valahol hittem ebben, s csalódtam.

Nem éri meg szenvedni ezen tovább. Ma rájöttem, hogy nagyon fontos a családom, s most végre az élettől hihetetlenül sok időt kaptam arra, hogy a munkámon kívül ne egy másik ember "megszelídítése" kössön le, Exupéry értelemben, hanem az, hogy azokkal foglalkozzak, akikkel szemben én is szelíd vagyok, s akiket meg tudtam szelídíteni. Akiket meg tudunk szelídíteni életünk során különlegesekké válnak. Megszeretjük őket. Többé nem egyek lesznek a sok közül. Aki igazán szeret ezt meg tudja érteni. Éppen ezért különleges meglepetéssel készülök a barátaim számára a hétvégén. Fontosak, és meg kell ünnepelnem, hogy vannak.

A családom is megérdemli, hogy többet legyek velük, s addig sem foglalkoztat az legalább más családok, mit tesznek, hogyan élnek, s mi miért nem voltunk olyan mázlisták. Ennek az összehasonlítgatásnak semmi értelme.

Úgy érzem, amikor elindultam volna, senki de senki nem gondolja, milyen hosszú pályát írok le idáig, és büszke vagyok az eddigi utamra, a tapasztalati pontjaimra. Jóra is, rosszra is. Mert nem képmutatónak kell lenni, és polgárian és társadalmilag és puritánul tökéletesnek, hanem igaznak.

Most szabad az út ahhoz a célhoz, melyet Pepének sokszor említettem. Hogy végre véghez vigyem a nagy álmomat. :)

Ez nem munka, nem társas kapcsolat, nem magánélet, nem család, nem társadalmi, nem, nem ilyesmi. Titok. Elmegyek vöröskeresztes nővérnek. Áhh dehogy. :D

Felizzította az emlékeimet a tömjén illata.

Akik jól ismernek tudják, hogy mi a szívem titkos grafomán vágya. ;) És most itt az idő, hogy teljesítsem. :)

Tetszett, freeblog főoldalra ajánlom!